Végtelen, akár az óceán
az ablakból nézve, behunyt szemmel merülök alá.
Szívet fájdító lég,
üres, zsúfolt, végtelen éj,
s ő sem érti, hogy lehet ilyen tökéletes nélküled a mindenség.
Érzem az egész testemben,
hogy roppan el ez a rothadó szív,
míg csillagok hallgatják édes emlékek meséjét.
A mesét, mely könnyekbe fúl,
és könyörgéssé torzul,
és ők sem értik, hogy mitől áll még a világ.
Ígérnek, kérlelnek kétségbeesetten,
alkudnak, s közben a múlttal kínoznak.
Mert az idő és a tér már borul,
szépen darabjaira hull,
míg mi szétszakadva elszalasztjuk, hogy összeérjünk, amíg összeomlunk.
