Megtaláltam benne a tengerek legmélyét,
a kincset, mit kerestem ott látom szemeiben.
Látom fejében a halrajok zsongását,
ha fülemhez emelem szívét, hallom a hullámok moraját.

Mint tünékeny tengeri lény, úgy játszol velem.
Mint hűs habok árja, úgy nyelsz el engem.
Örvény alakjában ragadsz le a mélybe,
nyálkás hínár karral tekeredsz szívemre.

Így halok meg lelked legmélyén,
így süllyedek sötétkék csöndbe,
így találok békét a néma lebegésben.

Minden buborékot megszámlálok, majd elengedek.
Mindennel – mivel kell – számot vetek.
Nem hibáztatlak, nem küzdök ellened,
az, hogy nem engedsz a Te természeted.

Elnézem hát, hogy nyelsz el hajókat,
és fojtasz embereket a mélybe.
Elnézem, hogy éltetsz millió kedves lényt,
s rezzenéstelen lakok így szíved fövenyén.

Így éldegélek lelked legmélyén,
így válok végre sötétkék csönddé,
így épülök újra teljesen egésszé.

Megszeretnek a delfinek, a halak tisztogatnak,
a hínárok ruhát szőnek rám,
a buborékok a felszínre érnek.
Rájuk többé már nincsen szükségem.

Megtanulom uralni az áramlást,
Tekintetem hűvös csillagokra emelem.
Nem tarthatsz már mélyen,
felforgatok mindent.

 Kép: stocksnap.io